Tekintve, hogy abban az időszakban hogyan éltek a "művelt" Nyugat gyerekrabsz.. pardon - munkásai, teljesen érthető, hogy akár még békésen el is aludhattak szegény kiskölykök ezeken a "meséken".

Egész egyszerűen ilyen volt a korszellem. Aki viszont Andersenen nőtt fel, az fél életére depis lett, ha ugyan magára nem nyitotta a gázcsapot.

@Ambiorix: Nem a korszellem ilyen, hanem a germán kultúra. A cikkben is idézett Bezerédj Amália ugyanakkor élt, szintén gyerekeknek ìrt, szintén tanító célzattal, mégsem hal meg senki a könyvében, nem csonkolnak gyerekeket, a kárörvendő szülők nem tesznek levesestálat a válogatós kisfiú sírjára (mint az a poszt utolsó képén látható), nincs benne állatkínzás és nőverés -- ellentétben a Kócos Petivel. Jó, hogy említetted Andersent, holnap pont a másik népszerű külföldi mesekönyvet, a Grimm-gyűjteményt vetem össze a magyar népmesékkel. Abból is kiderül, hogy a korszellemben vagy az eltérő kultúrában keresendők-e a történetek milyenségének okai.

Először is olyan, hogy germán kultúra, nem létezik. Vannak különböző, germán nyelvcsaládhoz tartozó népek igen különböző szokásokkal és nemzetkarakterrel, a svédektől kezdve a hollandokon át az amerikai angolszászokig bezárólag.
Másodszor: a krampusz (tkp. ördög) nem a beteges germán néplélek szüleménye, hanem a középkori naív színielőadások, passiójátékok, moralitások állandó szereplője. Innen szivárgott be a középkori gondolatkörbe, majd a német/osztrák népi kultúrában valamiért meggyökeresedett. Legkésőbb a felvilágosodás korától kezdve azonban már ott is komolytalanná vált.
Harmadszor: az apró tündérekben, manókban való hit a kereszténység előtti pogány germán mondavilágból ered, később néphiedelmi, népmesei szinten jelenítődött meg, és egyáltalán nem csak Izlandon volt ismert, hanem pl. a középkori Angliában is. Shakespeare is innen vette Puck és Mab királynő stb. alakjait.
Ami pedig a Kócos Petit illeti: borzasztó ez annak, akiben semmi absztrakciós képesség nincs, aki mindent szó szerint vesz, aki nem látja meg mögötte az - elismerem, valóban - némileg száraz, csikorgó, talán kicsit cinikus és vaskos porosz humort.

@Ambiorix: Azzal kezded, hogy "olyan, hogy germán kultúra, nem létezik." Majd a germán mondavilág Izlandon, Angliában továbbélő elemeiről írsz. Hát, szerintem ez a két ország éppen beletartozik abba a germán kultúrába, amit említettem, és ezek szerint mégiscsak van közös bennük.

A krampusznak az eredete mellékes, hiszen annak átdolgozott változatáról beszélünk, aki a germán területen már nem színielőadás szereplője, hanem egy ünnep keretein belül a gyermekek félelemhez szoktatását hívatott előidézni. (Ne a magyar krampuszra gondoljunk, nem rólunk van most szó, hanem a cikkben linkelt változatra.)

A Kócos Petiről írt véleményed értelmezhetetlen. Mi az a mögöttes tartalom és humor, amit nem veszek észre az éhenhalt válogatós kisfiú sírjára diszkréten odahelyezett leveses tálban vagy a levágott kezű kisfiúban?

Mellesleg az absztrakciós képesség számonkérése külön érdekes lesz majd a Grimm-posztnál is, ahol az egyes mesei motívumok mai továbbélése is szóba kerül. Az emberevés, csonkolás, gyermekbántalmazás ugyanis most is a germán mindennapok része.

@Ambiorix:
Valóban ilyen erőszakos volt a germán korszellem 410-2013 között. Ez persze csak a történetileg igazolható időszak, attól tartok, hogy 410-nél jóval korábbi eredetű ez, és 2013 után is találkozunk majd vele.

Az osztrákok felnémetül, a hollandok alnémetül beszélnek, a dánok az alnémettel közeli rokon dialektust, a norvégok és a déli svédek pedig a dánnal szinte megegyező nyelvjárást (csak az északabbra szakadt svédek lógnak ki egy kicsit), az angolszászok pedig az alnémet és a vele közeli rokon dán keverékéből, jelentős francia-latin behatásra módosult változatot. Ez így azért nem tűnik "különböző népeknek". A felsorolt "népek" közös nevezője a történelem folyamán a féktelen vérszomj, a más népek alávetésére, és gyakran kényszerdolgoztatására való törekvés, valamint saját gyermekeinek rendszerszerű, nem egyszer intézményes molesztálása, bántalmazása, rettegésben tartása.

A krampusz valóban sokfelé megjelent, igaz, nálunk csak német hatásra. Feltétlenül el kell azonban mondani róla, hogy kizárólag a germán vidékeken ül szorosan a rémült arcú kisfiú mögé a hintalovon, miközben erős szexualitást sugallva, felajzott aberrált őrült módjára öltögeti a nyelvét. A befont hajú, krampusz előtt térdelő (khmm...) kislány is valamiért csak a germán kultúrkörben jelenik meg. Tudod, ugyanott, ahol több állítólagos nép országában is teljesen törvényesen és társadalmilag elfogadottan forgattak és forgalmaztak pedofilpornót hosszú éveken át. Ej, mennyi véletlen!

Az apró manók mesei megjelenésével semmi baj nincs. A baj azzal van, hogy ezek a manók sunyi kis gonosz rohadékok. Nem mellesleg éppen a manók jelentik az absztrakciót, és a manók gonoszsága valójában az emberek által elkövetett gonoszságokat leplezi a mesékben. Csodálom, hogy ez nem tűnt fel neked, hiszen kiváló érzéked van az absztrakcióhoz. De vajon milyen elvont jelentés van amögött, hogy levágják a gyerek kezét, illetve hagyják éhen halni, majd utána "én megmondtam, hogy megbánod, hogy nem etted meg a levest" gyanánt még oda is biggyesztik a büdös kölök sírjára a tálat? Ismerve a középkori-kora újkori nyugat-európai viszonyokat, bizony az éhhalál olyan mindennapos volt, mint manapság a magyar demokráciát féltő nyilatkozat, úgyhogy a mesei éhhalál valószínűleg nem elvont fogalom, hanem azt jelenti: éhhalál. És ismerve a germánok (osztrákok, németek, hollandok, dánok, svédek, stb.) jelenkori gyermeknevelési szokásait (már megint ez az őrületes hasonlóság az állítólagos külön népek között), félő, hogy a kézlevágás is sokkal inkább egyszerű leírás, mint szimbólum.

@Ambiorix:
A vaskos porosz humor viszont olyan absztrakt fogalom, hogy Mikola István vaskos humora is könnyebben értelmezhető.

@Sátán meg a Jocó: Ott a pont! Erre nem is gondoltam. :)