Csokonai neve mindannyiunknak ismerősen cseng, ám a mai bejegyzésben egy egészen új oldaláról ismerhetitek meg őt. Bár 18. századi szerzőről lesz szó, a számunkra már szinte olvashatatlanságig unalmas szépelgés, a véget nem érő siránkozások helyett sokkal izgalmasabb dolgokról lesz szó - mégsem hatásvadász módon. Csokonai szellemes és szókimondó verseiből Palotai H. Zsófia mutat most ízelítőt. Vendégszerzőnk egy egész könyvet szentelt ennek az irodalmi érdekességnek: a Szabadság mindenek felett – Libertas optima rerum  című művében a költő életének leghírhedtebb fél évét dolgozza fel: kollégiumi konfliktusainak és pesti látogatásának történetét, háttérben a Martinovics-összeesküvés bukásával. (Zsófi egyébként 20 és 22 éves kora között írta művét, tehát éppen annyi idősen, amennyi Csokonai a történet idején)

A XVIII. században a versírás még a kollégiumi tananyag része volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Csokonai jó pár ismert verse, amelyek eredetileg iskolai feladatként vagy annak mintájára készültek. Az estve, a Konstancinápoly vagy a jóval későbbi Halotti versek mind magasztos témákat dolgoznak fel – erkölcsi kérdések, halál-elmúlás-gyász, filozófia, társadalomkritika. Emellett azonban születtek olyan művek is, amelyek pontosan követik ezeknek a „komoly” verseknek a külsőségeit (versforma, verselés, műfaj, felépítés), viszont a témaválasztásuk… háááát… :) Nézzünk csak néhány ilyet!

Tizennyolcas karika, avagy mit adogattak egymásnak a fiúk a pad alatt?

A pendelbergai vár formája és megvétele abban a klasszikus eposzi stílusban íródott, amelyet Csokonai mindig is csodált. Ez egy vár leírása, amelyet aztán egy Akhilleusz-szerű emberfeletti hős leigáz. De vajon mi az a „pendel” a vár nevében? Ez (más írásmóddal pendely) egy korabeli kifejezés a női alsószoknyára. Vagyis az elszánt férfi nem egy várba hatol be, hanem egy bugyiba… az ártatlan várostromról pedig szép lassan kiderül, hogy nem éppen „finoman erotikus”, mint egy rokokó dalocska, hanem kifejezetten pornográf. Egy részlet a leírásból:

„Amitől leginkább el vagyunk rekesztve,
Azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve.
Két szép fehér márvány oszlop tartogatja,
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
Melyeken ha ésszel felfelé cicázol,
A gyönyörűségbe egészen elázol.
Ha kínáltatsz ezen élet gyümőlcsével,
Láttatol bírni a világ mindenével.
Felette a várnak terűl kies halom,
Melyet tapogatni csupa nyugodalom.
Feljebb csak látása két kis dombocskának
Már gyakorta elő halált okozának.”

És egy másik a vár elfoglalásából:

„Kicsiny volt a kapu, le kellett rontani,
De elébb még maguk kezdték megbontani.
A csatornákat is öszvegázoltattuk,
Vereses vizekkel a főldet áztattuk. (…)
Már úgy megszűkűltem töltésbe, fojtásba,
Hogy csak két golyóbis volt a patrontásba.
De már el is kopván a puskám kovája,
Végre csütörtököt adott a szerszáma.”

Azok a fiúk, férfiak, akiket iskoláskorukban halálra gyötörtek az Iliásszal meg az Aeneisszel, bizonyára nagyra értékelték ezt a „leírást”. Csokonainak több hasonló erotikus verse is fennmaradt, de ezeket egyetlen kötetébe sem vette be (talán nem véletlenül). Gondos másoló kezek azonban megőrizték őket az utókornak…

A bordal másik arca, avagy ha ideges vagy, add ki magadból…

Csokonai, miután elhagyta a debreceni kollégiumot, élete talán legnehezebb, legboldogtalanabb időszakát élte. Kazinczy bebörtönzése és a magyar jakobinusok kivégzése után az ő sorsa is rossz irányba fordult – nem csoda hát, hogy lesújtó véleménye volt Ferenc császárról, az osztrákokról és úgy általában a világról. Ebből az időszakból származik ez a bordal (A borital mellett), amelyből szerintem, ellentétben a vidám anakreóni dalokkal, csak úgy árad a keserűség. Itt egy részlet belőle:

„Nem – baszom az anyja hugyos németjének,
Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének. (…)
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit...
Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak (…)”

Ismerős, ugye? Valami ilyesmit írt Petőfi is a Mit nem beszél az a német? versében. De amíg Petőfi következetesen tartotta magát osztrákellenes, radikális, köztársaságpárti elveihez, Csokonai más írásaiban kifejezetten elítéli a forradalmakat és dicsőíti a kortárs uralkodókat (Az igazság diadalma) vagy éppen a magyar rendeket (Diétai Magyar Múzsa). Talán ő maga sem tudta eldönteni, hogy most akkor miben higgyen, kit támogasson…?

Ami a regényemből kimaradt, avagy mi történt a nyúllal?

A korabeli diákönkormányzat alelnöke, Lengyel József 1795 februárjában (tehát éppen a regényem két kötete között eltelt időben) vett egy nyulat, amelyet a diáktársai elloptak tőle és titokban megették. Csokonai a Currens de Lepore című versében örökítette meg ezt az esetet, amelynél gondosan lábjegyzetezte a valós szereplőket és eseményeket. A nyúl szomorú sorsának leírása után egy epifátium (sírfelirat) következik, majd a halotti búcsúztatókban megszokott betét, amikor maga az elhunyt „köszön el” hozzátartozóitól, barátaitól. Csokonai az őt eláruló Tóth Ferencnek ilyen kedvességeket mondatott a nyúllal:

„Süsd fel valahára ezt a kérdést: Mire
Teremtett az Isten a falu végire?
Csapj fel a faluba, jobb lesz a magyarnak,
Mert a farkasok most sok új magyart szarnak. (…)
A sátorod előtt a daru s a holló
Játsszon, mikor ugrik alattad a vak ló.
Jőjjön Móreáből ajándékba medve,
Köhögéstől edd meg, amit hullat redve. (…)”

De azért önkritikája is volt a saját külsejét illetően:

„Csokornyai Mihály! immár hozzád térek,
Hat singes orrodtól hogyha hozzád férek.
Ha öreg lész, ennek, tudom, hasznát veszed,
Lábad szárába majd mikor száll az eszed.
Mert horgadt orrnyodat kősziklába vered,
Szuszka ifjúságod ekkép visszanyered.”

Miért gyűjtöttem össze ezeket? Nem, nem azért, hogy bárkit is megbotránkoztassak, vagy rossz útra tereljem a széplelkű ifjúságot. Inkább azt szeretném velük megmutatni, hogy a XVIII. századi költészetnek, amelyet Kazinczy annyira igyekezett „fentebb stílűvé”, széppé, eszményivé alakítani, bizony volt egy ilyen arca is. Nem véletlen, hogy egyesek vitatják ezeknek a verseknek a hitelességét, talán mert nem akarják elhinni, hogy A Reményhez széplelkű, érzékeny szerzője ilyen sorokat is képes volt leírni. Én nem vagyok irodalomtudós, hogy érdemben hozzászólhassak ehhez, de mégis szeretném elhinni, hogy ezek is az ő (nem éppen szalonképes) gondolatai, fantáziái, érzelemkitörései. Hiszen, amint a fülszövegben is írtam, ő nem hazánk koszorús költője, „talapzaton álló szobra” volt még akkoriban, hanem ember – éppen olyan tökéletlen, „gyarló”, mint mi magunk.

Palotai H. Zsófia

Ha tetszett a cikk, ajánlom Zsófi kétkötetes regényét Csokonairól, mely 2013 novemberében, Csokonai születésének 240. évfordulóján az Álomgyár kiadó gondozásában: Szabadság mindenek felett – Libertas optima rerum.

A versek idézett szövegei innen származnak: Csokonai Vitéz Mihály összes költeményei