Volt már szó a középkori vallásos irodalomról és a reneszánszról, olvastunk barokk és rokokó irodalmat, elkerülhetetlenné vált, hogy ezek után az agyonsztárolt felvilágosodásról is szó essen. Ezt a szellemi-művészeti irányzatot rajongó tankönyveink úgy szokták leírni, hogy ekkor az ész győzedelmeskedik a babonák felett (ami alatt jóformán a vallásos életet értik), és megnyílik az út az önálló gondolkodás előtt. Elnevezése azt sugallja, hogy korábban elmaradott és sötét múlt volt. Ez a leegyszerűsítő magyarázat számtalan ponton sántít, ezért párszor még visszatérünk rá. Most csak egy jelenséget nézünk meg.

A sötét és korlátokkal teli múltba nehezen illeszthetők be például a női költők. A probléma megoldásaként ezért egyszerűen nem is tanítják őket. Pedig a felvilágosodás előtti korszak olyannyira nem volt elmaradott, hogy a magyar női költészet első fejezete éppen erre az időre tehető. Létük ekkor még nem váltott ki vitát, Petrőczi Kata Szidónia fordításkötete elé a kor elismert, nagy műveltségű férfijai, Pápai Páriz Ferenc és Nagyenyedi Püspöki Péter írtak üdvözlő verseket. Kőszeghy Pál Csáky Krisztinát a híres ókori tudós nőkkel említi egy lapon, sőt, egyenesen azt írja róla, hogy még fölül is múlja őket verseivel, a magyar ritmusokban való „gyönyörűséges tudományával.”

A köztudatban minden szempontból a korábbi felé helyezett 19. században viszont már olyanokat olvashatunk, hogy „az írónő nem lehet hű anya és jó feleség” (Gyulai Pál), vagy ha a nő versírásba kezd, megrútul. Az 1582-es Bornemisza-énekeskönyv és az 1593-as Bártfai énekeskönyv megjelenése idején azonban még nem volt ilyesfajta megkülönböztetés, női szerzők művei is bekerülhettek a kötetbe.

A 16-18. század közti „sötét” időszakban a reprezentálás és a hagyományos női feladatok mellett a nemesasszonyok a gazdaság gondjaival, politikai és katonai kérdésekkel  foglalkoztak. Az udvari életnek megfelelően nem csupán a háztartással, hanem a kultúra ápolásával is törődtek, nyomdákat, iskolákat támogattak. Így tett Kanizsay Orsolya, Lorántffy Zsuzsanna, Báthory Zsófia, Zrínyi Ilona, Bornemisza Anna.

Az önkifejezés eszközét az irodalomban találta meg Dóczy Ilona, Ládonyi Sára, Massay Ágnes, Telegdy Kata (1550 u.-1599 u.), Rákóczi Erzsébet (1654-1707), Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708), Révay Erzsébet (1665k-1732) Zay Anna (1680?-1731 u.).

Hogy akkor mit adott nekünk a felvilágosodás? Sötétséget. Elsősorban a lelkekbe. Érdemes elgondolkozni azon, ha a felvilágosodással azt ünnepeljük, hogy végre vége a babonáknak és az egyént megfojtó előző rendszernek, akkor az ekkor született művek miért nem az életörömöt, a felszabadult boldogságot sugározzák? Miért akar mindenki elepedni szomorúságában? Miért az hatja át a korszak irodalmát, hogy minden mennyire rossz? Miért lesz ekkor kultusza az öngyilkosságnak? Ezekről az ellentmondásokról és a roppant izgalmas személyiségű nőköltők életművéről még később olvashattok itt.

Ha tetszett a cikk és még többre vagy kíváncsi, keress a Facebookon: Pannónia dicsérete