Iskolai tanulmányainkból azt hihetnénk, Janus Pannonius (1434-1472) feltűnése előtt Magyarországon irodalom egyszerűen nem is létezett. Mivel azonban ez nem így van, hiába érdekesek erotikus, sőt, vélt vagy valós homoerotikus versei, ezek tárgyalására csak később kerül sor nálam. Ma inkább elkezdem bemutatni azokat az alkotásokat, amelyekről az iskolában hallgatnak, noha sokkal érdekesebbek egy latinul író, ókori versek gyakorlatát másoló, saját maga szerint is elszigetelt szerzőnél.
/Janus Pannonius arcképe Vitéz János művének, a Plautus-kódexnek egy lapján/
Janus ügyes és tanult költő (szakkifejezéssel szólva: poeta doctus) volt, így aztán büszkék is lehetnénk rá. Kár, hogy latinul írt, olyan témákról, amelyek az átlagembert nemigen szólították/szólítják meg. Így aztán esetében is egy olyan szerzővel állunk szemben, akit unalmas olvasni. Tanáraink esetleg még megemlítették a már beharangozott erotikus verseket, ám azon túl, hogy kisdiákként még elnevetgél az ember a tabudöntögető témát feldolgozó műveken, ez még mindig sovány. Mégis tananyag lett, hiszen mindez mellékes volt akkor, amikor egy ideológiai láncra kellett felfűzni a csezmicei születésű költő-püspök műveit. Bizony, a derék Janus püspök is volt, de a felvilágosodás torz történelmi képébe (amiről majd többször is szó esik itt) és még inkább az 1945 utáni irodalomtörténet-írás hasonlóan torz eszmeiségébe ez nem illett bele. Így aztán leegyszerűsítve, a fekete-fehér ellentétpárban gondolkozva hallhattunk életművéről. Janus Pannonius életének, a humanizmusnak és a reneszánsznak minden keresztény vonását sutba dobva (na jó, akkor esetleg lehet róla beszélni, ha az felhasználható az Egyház támadására) már úgy tanultunk róla, mint aki végre szakít a keresztény kulturálatlansággal, helyette pedig a humanizmus (bármit is értsenek ezen, a magyarázat céljától függően) dicső égisze alatt jól odamondta nekik. Jól odamondta ő a magyaroknak is: „Barbár táj barbár szóra koptatja szám” – írta Galeotto Marziónak. Már megint ezzel az elmaradott Magyarországgal van baj, miközben Bezzegnyugaton minden olyan szép, olyan jó, olyan kulturált! Itt meg szegény Janus dunántúli mandulafa módjára ér tragikus véget, hiszen senki sem tudja befogadni az ő hatalmas zsenijét, amelyet pedig már a feleslegesen megtanult memoriterek mintapéldányában, a Pannónia dicséretében is megverselt. De vajon tényleg csak ennyi lenne Janus? Valaki, akit fel lehet használni arra, hogy a középkort és Mátyás király Magyarországát becsméreljük? És egyáltalán, tényleg ez volt az igazság?
Igaz volna, hogy „eddig Itália földjén termettek csak a könyvek”? Ezt a sort – ahogy Janus nem élményköltészetből fakadó verseinek tartalmát általában – nem feltétlenül kell készpénznek vennünk, hiszen az egyén középpontba helyezése és saját nagyságának hangsúlyozása csupán egy stíluseszköz, ez hozzátartozik az ő ókori hagyományokra épülő művészetéhez. Az igazság az, hogy rajta kívül is volt élet a magyar irodalomban. Előtte is. Középkori irodalom. Éppen erről a korszakról kérdezi a következőt Babits Mihály:
„Mi lehet a magyarázata annak, hogy ez a különösen értékes, érdekes, történetileg és irodalmilag egyformán jelentős költészet ennyire ismeretlen mai közönségünk előtt, s még az alaposabb irodalmi műveltségű olvasó is szinte úgy gondol rá, mint valami kuriózumra, mely félig-meddig kívül áll az irodalmon?”
Az Amor Sanctus címmel megjelent írásában (itt elolvasható) Babits az európai líra elfelejtett ezeréves múltjáról elmélkedik. Még ő is, akit Nyugat-ellenességgel vagy az Európa helyett Kelet felé kacsingatással igazán nem vádolhatunk, megbotránkozott a középkor sötétnek bélyegzésén, a középkori lírában pedig a modern vers eredőjét látta. Ezek után elkezdhetünk gyanakodni, hogy az iskolában felszedett, ezzel ellentétes ismereteink hamisak lehetnek. Ebben az esetben pedig a reneszánsz is csak egy állomás, ami előtt nem a nihil, a teljes tudatlanság és kultúra nélküliség volt. És így Janus is csak egy állomás, nem a teljes magyar irodalom/líra origója.
/A képen: a lengyel származású Erzsébet királyné (1305-1380) látható gyermekeivel, a Képes Krónikából. Ez a történelmi témájú kódex az 1360-as években íródott./
Az irodalmi oktatásból a Janusén kívüli műveket kihagyó válogatók kezére játszott az a sajnálatos tény, hogy műveltségünk Mohács előtti korszakának írott, épített emlékei szinte teljesen megsemmisültek. Köszönhető ez a törökök mellett a Habsburgoknak is, akiknek a múltjukra büszke, öntudatos magyarok helyett könnyebb volt irányítani az attól megfosztott, bécsi divatot utánzó, felvilágosodástól elsötétült lelkeket. Azért van, ami szerencsénkre megmaradt.
Nézzük először a latinul verselő Janus előtti, szintén latin nyelven írt középkori irodalmat! Többet bemutatok ezek közül majd a blogon is, ezért most csak két érdekes darabot hozok, amit illene ismerni. Korona, jogar, országalma - mindenki fel tudja sorolni, az azonban kevésbé köztudott, hogy a koronázási paláston olvasható egy hexameterben írott vers. 1031-ből. És van versünk 1242-ből is. A latin nyelvű mű a tatárjárásról szól, Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok elpusztították címmel.
A Janus Pannoniust megelőző középkori irodalomnak folytatói (többek között) a már magyar nyelvű kódexeink is. A legérdekesebb kétség kívül Báthori László pálos szerzetes teljes Biblia-fordítása lenne, ám ez a Mátyás király könyvtárában helyet kapó mű megsemmisült.
Van helyette azért még fordítás bőven, hiszen – a köztudatban élő képpel ellentétben – az anyanyelvű vallási irodalom nem csak a protestánsoknak volt szívügye, és a katolikusok sem csak a rekatolizáció idején kezdtek ezzel foglalkozni. Itt van például a szintén pálosok által írt Festetics-kódex, aminek keletkezését 1492-1494 közé teszik. A nagyvázsonyi kolostorban készült művet a fekete sereg legismertebb alakjának, Kinizsi Pál feleségének, Magyar Benignának szánták a szerzetesek – Kinizsiéknek köszönhető ugyanis a kolostor léte. A képen is látható kódex díszítésében Mátyás király itáliai mestereinek hatását lehet felfedezni. János evangéliumának elején kívül zsoltárokat olvashatunk a kötetben. Nem is akármilyet, Petrarca hét bűnbánati zsoltárának magyar nyelvű fordítását. Váratlan fordulat: egy szerzetesek által írt kódex, az itáliai reneszánsz/humanizmus meghatározó lírikusának versével, ráadásul magyar nyelven. És mellette még egy evangéliumi részlet is, szintén magyarul. Ez a legkevésbé sem fér bele abba a képbe, hogy a korlátolt szellemiségű szerzetesek egymásnak latin nyelven irkálnak érdektelen dolgokat, az irodalomnak eközben nyoma sincs hazánkban, szegény Janus alatt és után egészen Balassi Bálintig nincs említésre méltó irodalmi mű. Úgyhogy nem is említik inkább. Biblia-fordítások, látomások, horrorisztikus történetek, pogány ráolvasás lovak betegsége ellen, hideglelés, különleges állatok leírása, döghalál és farkasseb elleni ima – ehhez hasonló érdekességekből maradunk ki az iskolából azzal, hogy a régi magyarországi irodalomból egy-két nyelvemléken és Januson kívül csak Balassit tanuljuk. De félre a középkori irodalommal és annak örököseivel, nézzük a világi műveket!
Mátyás király diadalmas hadtettét dolgozza fel 1476-ból a Szabács Viadala című mű. Érdekessége, hogy a históriás énekektől eltérően ez nem dallamra íródott. A dallamra írt versekről majd Balassinál részletesebben is lesz szó: érdemes erre kitérni, hiszen erről is sokan megfeledkeznek, holott ennek meg nem említése olyan, mintha egy Hiperkarma dalszöveget tanítanának versként. Van létjogosultsága, de a zene azért sokat hozzátesz a műhöz és annak keletkezésétől is elválaszthatatlan. Dallamra íródott egyébként az 1470-ben készült Szent László-ének is. Egyikről sem hallunk, ennélfogva kétkedés nélkül elhisszük, hogy tényleg csak Itália földjén termettek a könyvek. Itt nem volt semmi. Visszatérve Mátyás királyhoz, halálára emlékdal is született, az 1500-as évek elején. Az ének szó nem véletlenül szerepel aztán még az első verses szatíra címében sem: Apáti Ferenc Cantilénája 1520 körül készült a mai budapesti Ferenciek terén álló kolostor elődjében. Ének még a fehér ló mondáját elbeszélő Pannónia megvételéről (Csáti Demeter ferences lejegyzése 1526-ból itt meg is hallgatható), az 1515-ös Szabadkai Mihály éneke Beriszló Péter veszedelméről vagy például a török elleni összefogást sürgető propagandamű, Geszti László éneke 1525-ből.
Janus Pannonius azonban már egy új korszak, a reneszánsz embere volt. Ám itt is szétnézhetnénk, és máris nem lenne olyan unalmas az az irodalmi szöveggyűjtemény. Balassit szokás tanítani, aki ezt abszolút meg is érdemli – itt a blogon majd külön portré is lesz róla. Sajnos Eurálius és Lukrécia históriája már kimarad, pedig a szomorú vég ellenére kifejezetten szórakoztató. Luxemburgi Zsigmond (1368-1437) királyunk titkára írta, a későbbi II. Pius pápa. A mű tehát latin nyelvű, magyar fordítása 1577-ben készült el – egyesek szerint Balassi tollából, a hivatalos adat szerint pedig egy névtelen pataki énekes munkája. A történet a manapság is divatos helyszínen, Toszkánában játszódik és egy titkos szerelmi viszony kalandos fordulatait meséli el. Igazi bestseller-téma! Műve címében szintén férfi-női névpárral operált Istvánffy Pál: a Boccaccio és Petrarca alkotásai nyomán írt regényes história, a Volter és Grizeldis 1539-ben készült el. Nagyjából ekkori a leginkább egri tudósításáról ismert Tinódi Lantos Sebestyén Jázon és Médeája is, ami a trójai háború előzményéről szól. Tinódi egyébként a részegesekről is írt külön művet. Akárcsak Hagymási Bálint 1517-ben, Művecske a bor meg a víz dicséretéről és kárhoztatásáról címmel.
A régi magyarországi irodalomtól való ódzkodás egyik oka, hogy a Petőfi-Ady-József Attila verseihez, Jókai-Mikszáth-Kosztolányi prózájához szokott olvasó hirtelenjében egy szokatlan stílussal, nyelvezettel találja szembe magát. Ez azonban inkább büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön, hiszen nekünk egyáltalán van régi irodalmunk. Az egyes műveket nem kell lefordítani magyarra, mert ha nem is 21. századi nyelven szólnak, de érthetőek. „Lélökvétel” (lélekvétel) – olvashatjuk egy kódexünkben a levegővétel, lélegzet régies alakját. Az egy-egy régi szóalak és igeidő, a ma már kevésbé ismert vagy csak tájszólásban élő szó olyan érdekességek, amelyektől nincs okunk megijedni. Rácsodálkozhatunk, megláthatjuk bennük nyelvünk szépségeit. Mérhetetlen pazarlás lenne lemondani irodalmi kincseinkről, kultúránk és történelmünk eddig méltatlanul elhallgatott szeletéről. Itt az ideje, hogy valóban nyitottak legyünk: arra is, ami régi.
Janus a római mitológiában a kezdet és a vég védőszelleme, egy kétarcú isten. Ellenben Janus Pannonius és az a kultúra, amelyben élt, nem két arcú. A rossz és a jó, az elmaradott és a fejlett, a vallásos és a humanista, a korlátolt és írástudó ellentétpárjai nem alkalmazhatók erre a korszakra és annak irodalmára. Ahogy láthattuk, a reneszánsz és a kereszténység nem egymást kizáró kategóriák, valamint Janus előtt, alatt és után is voltak irodalmi alkotások Pannóniában. Az értelmes ember meghaladja ezt a kétpólusú gondolkodást, árnyaltan és összefüggéseiben látja át a világot, a hitet, a tudományt, a művészetet, az embert. A humanistáknak ez még ment. Sajnos a későbbi tankönyveknek, az azt gondolkodás nélkül tanító és tanuló mai embernek azonban már nem sikerül. Janus Pannonius ennek lett áldozata. Életművéből azt (és úgy) ragadták ki, amit ez a végtelenül káros és leegyszerűsítő szemléletmód hasznosítani tudott. A blog célja ennek leleplezése, műveltségünk valódi, sokszínű arcának bemutatása.
