„Ha őt olvasom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a XVIII. század elején döbbentek rá... De bizonyos, hogy előtte gyökeresebb, velősebb volt a prózánk.” (Kosztolányi Dezső Pázmány Péterről)

Ha valamiről, a hitvitákról nehezen tudjuk elképzelni, hogy szórakoztatóak. Pedig azok. Ráadásul olyan érdekes dolgokat is megtudhatunk belőlük, melyek alapjaiban változtatják meg a régi irodalomról, régi nyelvről hallottakat.

Pázmány Péter már-már ijesztő mértékű grafomániával vetette magát bele a hitviták írásába. Sajnos életművével nemigen találkoztunk az iskolában, a róla élő képünk pedig inkább áll közelebb egy protestánsokat reggeliző, mára teljesen unalmassá vált inkvizítoréhoz, mint egy olyan irodalmáréhoz, mint akire Kosztolányi Dezső is felnézett. Pedig felnézett rá, mindennek pedig az azóta legtrendibb és legmodernebb sztárfolyóirattá vált Nyugatban adott hangot. Kosztolányi itt leírt megállapításaival még a mindig kritikus Pannónia Dicsérete sem tud vitatkozni, mert Pázmányról valóban elmondható, hogy:

• „Most sem érzem idegenszerűnek, még csak régiesnek sem”
• „Egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme.”
• „Pázmány prózája is humoros.”

Mindezt most nem valami bonyolult teológiai kérdés kifejtésével fogom megmutatni, hanem írásainak címével. Szerintem ezeken is lehet nevetni, de nem úgy, mint amikor a mozgólépcsőkön és metrókocsikban olvasható könyvcímek bénaságain szórakozunk. Azok a címek borzalmasan fantáziátlan, egy kaptafára készülő, buta erőlködések, Pázmányé viszont tele van nyelvi leleménnyel, maró gúnnyal, eleganciával. Toplistám:

5. Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága és rövid intés a Török Birodalomrúl és vallásrúl

4. Bizonyos okok melyek erejétűl viseltetvén egy főember az új vallások tőrbéből kifeslett és az római eklézsiának kebelébe szállott

3. Alvinci Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéresgyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálása

2. Rövid tanúság mint ismerhesse meg akármely együgyű ember is az igaz hitet.

1. Csepregi mesterség azaz Haffenreffernek magyarrá fordított könyve eliben függesztett leveleknek cégéres cigánysági és orcaszégyenítő hazugsági, melyet az igazságnak ótalmára írt: Szyl Miklós

Protestáns olvasóimnak ez valószínűleg sovány vigasz, de be kell ismerni, a 17. századi magyar nyelv hallatlanul gazdag volt! (Érdemes belegondolni, hogy a kor olvasni tudó embere is milyen más minőséget képviselt, hiszen megértette és tudta használni a nyelvet. Ma egy ennél jóval szegényesebb mondat is gondot okoz.)

Csokonai neve mindannyiunknak ismerősen cseng, ám a mai bejegyzésben egy egészen új oldaláról ismerhetitek meg őt. Bár 18. századi szerzőről lesz szó, a számunkra már szinte olvashatatlanságig unalmas szépelgés, a véget nem érő siránkozások helyett sokkal izgalmasabb dolgokról lesz szó - mégsem hatásvadász módon. Csokonai szellemes és szókimondó verseiből Palotai H. Zsófia mutat most ízelítőt. Vendégszerzőnk egy egész könyvet szentelt ennek az irodalmi érdekességnek: a Szabadság mindenek felett – Libertas optima rerum  című művében a költő életének leghírhedtebb fél évét dolgozza fel: kollégiumi konfliktusainak és pesti látogatásának történetét, háttérben a Martinovics-összeesküvés bukásával. (Zsófi egyébként 20 és 22 éves kora között írta művét, tehát éppen annyi idősen, amennyi Csokonai a történet idején)

A XVIII. században a versírás még a kollégiumi tananyag része volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Csokonai jó pár ismert verse, amelyek eredetileg iskolai feladatként vagy annak mintájára készültek. Az estve, a Konstancinápoly vagy a jóval későbbi Halotti versek mind magasztos témákat dolgoznak fel – erkölcsi kérdések, halál-elmúlás-gyász, filozófia, társadalomkritika. Emellett azonban születtek olyan művek is, amelyek pontosan követik ezeknek a „komoly” verseknek a külsőségeit (versforma, verselés, műfaj, felépítés), viszont a témaválasztásuk… háááát… :) Nézzünk csak néhány ilyet!

Ezt mondják március tizenötödike megkerülhetetlen alakjáról a többiek:

Kattints a képre a nagyobb nézetért!

Naponta zúdítják ránk a halálhíreket és a szenvedést, népszerű dalok születnek ebben a témában. Mégis valami olyasmiről van szó, ami ezek ellenére tabunak számít manapság.

A mese híd, amely az igazsághoz vezet.
(arab közmondás)

Jól ismerjük a továbbított levelekben és facebookon terjedő képeket, melyek népszerű meséket gúnyolnak ki. Micimackó hősei drogosok: a mindig ugráló Tigris speed, a folyton rettegő Malacka LSD, a belassult Füles fű, a dülöngélő Micimackó heroin hatása alatt ál, dílerük pedig Robert Gida. Tarzan félpucér, Hamupipőke éjfélkor jár haza, Aladdin lop, Hófehérke hét férfival él. Elsőre még viccesnek is tűnik. Ám a mese véresen komoly. Ha germán, akkor jó véresen. Tavaly Grimm-évforduló volt, sorra jelentek meg az őket méltató cikkek, kiállítás is nyílt Budapesten. Az igazságot mégis kevesen tudják gyűjteményükről, talán még a méltatók sem olvasták a meséiket.

Legutóbb a hazai gyermekirodalom első írónőjéről olvashattatok. Nos, ha Bezerédj Amália  verses könyvét annak nevelő célzata miatt nem soroltuk a könnyed, limonádé-irodalom kategóriájába, akkor ez még inkább így van német kortársának művével. A Kócos Peti című gyerekkönyv komolysága azonban egészen más tőről fakad.

Heinrich Hoffmann (1809-1894) csupán öt évvel volt fiatalabb Bezerédj Amáliánál, mégis óriási különbség van kettejük között. Pedig az eredetileg frankfurti ideggyógyász szintén a gyermekének írta művét, hogy azzal egyszerre szórakoztasson és neveljen. Neki azonban mind a szórakoztatásról, mind a nevelésről merőben eltérő elképzelése volt.

„Nagy fán terem a szép körtvél,

Ostoba, ki mindentől fél”

Bár ismerünk néhány 16-17. századi költőnőt, ha női szerzőkre gondolunk, mégiscsak a könnyedebbnek gondolt gyermekirodalom jut eszünkbe: Janikovszky Éva, Bálint Ágnes, pöttyös könyvek, Pöttyös Panni. Közös bennük, hogy mindannyian 20. századiak. A műfaj hazai története azonban kétszáz évvel korábban kezdődött, Bezerédj Amáliával. Érdemes megismerni őt, hiszen az akkor szokatlan témaválasztáson kívül még egy forradalmi tett fűződik nevéhez: családjával megalapította az első magyar falusi óvoda-iskolát, ahova a pusztai szegény gyerekek járhattak. És lánya, Flóra.

Volt már szó a középkori vallásos irodalomról és a reneszánszról, olvastunk barokk és rokokó irodalmat, elkerülhetetlenné vált, hogy ezek után az agyonsztárolt felvilágosodásról is szó essen. Ezt a szellemi-művészeti irányzatot rajongó tankönyveink úgy szokták leírni, hogy ekkor az ész győzedelmeskedik a babonák felett (ami alatt jóformán a vallásos életet értik), és megnyílik az út az önálló gondolkodás előtt. Elnevezése azt sugallja, hogy korábban elmaradott és sötét múlt volt. Ez a leegyszerűsítő magyarázat számtalan ponton sántít, ezért párszor még visszatérünk rá. Most csak egy jelenséget nézünk meg.

A blogon eddig bemutatott szoknyabolond költők nemcsak szép szerelmes verseket és boldog órákat adtak kiszemeltjeiknek, hanem szomorúságot is. Ma egy olyan régi szerzőt nézünk meg, aki azzal foglalkozott, hogyan lehet a nő boldog. Aki a test csodálata mellett a lelket és az értelmet is fontosnak találta. Ezért egyik művében a nők oktatásával, a női méltóság visszaadásával, a nők számára is boldog élet megteremtésével foglalkozott. Pázmány Péterről lesz szó.

Egy alkalommal a haspók Micimackó annyira bezabált Nyuszinál, hogy beszorult a kijáratba. A burleszkbe illő közismert jelenetsor egy réges régi mesében is előfordult már. A Kr. e. 600 körül élt Aiszóposznál olvasható változatban azonban egy rókával történik ugyanez. Az állatmesék magyar fordításai közül most Pesti Gáborét mutatom meg, 1536-ból.